T.J. nagyszerű írása:

Hotel New Hampshire

- Miért szeretsz? - kérdezte a Medve. Hangja semleges, testtartása lomha, semmitmondó, távolságtartó. Vádként csengett a fülemben a kérdés, hát nem is tudtam magyarázatot adni rá.
Csak néztem őt bambán, ahogy azokkal a barna gomszemekkel a szemeimben kutatja a választ. A Választ, ami nekem magátol értetődő, neki felfoghatatlan... Meg akartam ölelni, mintegy esetlen válaszként, de tudtam nem hagyná.
Levettem a maszkját. Ellenkezett, megrázta a fejét, félrehajolt, majd miután lekerült az álarc, dacos szemekkel nézett rám a Nő, gyönyörü szemeiben ott volt a Válasza, a kérdésére...
Szótlanul a tükör elé vezettem. Megmutattam neki a csodálatos nőt, aki a medvebuna alatt van.
Visszatette a medveálarcot és elfordult.
- Az nem én vagyok. Ez vagyok. - Mondta.
- Szeretlek. - súgtam. - Szeretlek téged. - simogattam meg a medvebőrt.
- És szeretlek téged. - súgtam annak aki a bunda alatt volt. Újból megprobáltam megölelni, de most már ellökött.
- Ne szeress. - dörmögte. Hallgatott, elfordult, majd dacosan a szemembenézett, gombszemei szikrázva jelentették ki:
- Van egy másik.
Habár tudtam, sejtettem, nem tudtam hogy reagáljak.
- Másik? - dadogtam. - És kinek kell? A Medvének, vagy annak aki belül van? - Hülye kérdés volt, és nem is tudtam miért kérdem.
- Ő nem lát. Se medvét, se mást. - válaszolta, hangjában szomorú dac, és talán egy egész kevés büszkeség.
Remegő kézzel gyujtottam rá egy szivarra.
- S akkor? - kérdeztem tanácstalanul.
Levette az álarcot, mereven, dacosan, mélyen a szemembe nézett mint aki belém akar látni. Kocos haja gyönyörüvé tette az arcát, szememiben csillogott valami átható, valami annyira sugárzó, hogy akkor is láttam ha a Medve gombszemei bámultak rám.
- Miért szeretsz? - vádolt újból.
Szemtől szembe nézve tudtam hogy hiábavaló megmagyaráznom. El se tudom. A Medve maga szimpatikus volt és szeretetreméltó. Alatta ott volt a Csoda, elrejtve mélyen.
A Medvébe is szerelmes voltam. De a Csoda az megigézett.
- Mit látsz amikor ezt nézed? - Kutatták szemei szemeimben a választ. Keze görcsösen markolta az álarcot, készen hogy újból mögéje bujjon. Meztelen arcán a fájdalom mögött pedig ott táncolt az a valami, a Valami, amit láttam, ami képtelen volt elébujni.
- A lelkedet... - akartam mondani, mint Mefisztó Fausztnak. De minek annak aki álarca mélyén magát sem ismeri...
- Csak. - Válaszoltam ugyanolyan dacosan, hisz az igazi kérdés, a Vád, még ott lebegett a levegőben. Hogy magyarázhatnék el valamit amit nem lehet?
- Nem kellesz. Felfogod? - Tette vissza az álarcot. A vicsorgó, elébukkanó medvefogakra néztem.
- Menjek el? - kérdeztem.
A Medve tanácstalanul tappogott.
Megsimogattam a kobakját.
- Szeretem ezt a macit. - dünnyögtem neki. - Majd lopunk eggyütt mézet, jó lesz?
A Medve egész finoman hozzámnyomta az orrát.
- De te belátsz a Medve alá. Te azt látod ami nincs is. - mondta.
- Hát akkor ez a mi titkunk marad. - simogattam meg a fülét. - Akkor te is belémlátsz.
- És a Másik? - kérdezte.
Ismét meg akartam ölelni. Hogyan másképp mondhattam volna hogy értem, felfogom, elfogadom. Ellenkezve de türte rövid ideig.
- Neked mindig fog kelleni Az Ami itt a Medve alatt van. - Gyanusitott meg, mint gazda a kertje körül olálkodó csibészt.
- Elő tudom csalogatni lépesmézzel? - Incselkedtem a Medvének. Hisz csak őt ismertem, a Csoda... rejtve volt, csak tudtam ott van, de nem férhettem hozzá...
- Te nem. - dörmögte bosszusan.
- Maradok. - mondtam. - Mindenkinek megvan a maga furcsasága. Ez az enyém.
A Medve csak rámszegezte gombszemeit, és éreztem mégis a rejtett szempárt amint végigpásztáz.
- Neked van Valaki a bőröd alatt, akit nem látok? - kérdezte.
Hallgattam. Szivtam egyet félig leégett csikkemből.
Volt. Nekem is ott volt. Mélyen, elnémitva, örökre bezárva a bőr mögé.